Felruházott kedvenceink

Közepes testű szürke-fehér nagy bundájú, puli-foxi szerű keverék kutyát sétáltat mellettem egy korosodó hölgy. Valami furát vélek felfedezni ezen az egyébként egész normálisnak kinéző állaton. A szürke-fehér tenger hullámzást idéző bunda harmóniáját valami megtöri. Egy karácsonyi mintával díszített hímzett izé a kutya hátán, mely körülöleli a derekát és a lábait is combtól térdmagasságig. Szerencsére a farka látszik, hiszen feltűnik, hogy könnyed járása közben meg-megcsóválja. Szemmel láthatóan élvezi a sétát és azt a - pillanatnyi megítélésem szerint valószínűleg gazdája karácsonyi mellényéből - kézzel készített, biztos meleg és szeretettel átjárt izét magán. E többszörösen összetett mondat hátterének a többszörösen összetett, számomra érthetetlen tákolmány az alapja.

Nézem a kutyát és nézem a gazdáját. Ők szerencsések. Szeretik egymást. Nyugalom, békesség és harmónia járja át körülöttük a levegőt ahogy andalognak egymás mellett, mint egy szerelmes, rózsaszín felhőben úszkáló fiatal pár.

Valami megváltozott...

Eszembe jutott, hogy annak idején kéz-a kézben sétáltak az emberek munka után a Tisza parton, vagy kutyájukat sétáltatták erdőn-mezőn pihenésképpen. Ha éppen nem sétáltatták, akkor – amíg ők dolgoztak – az állatok a kertben szaladgáltak, a tanyán kergették a tyúkokat, vagy dúrták ki a rágcsálókat, a jobbak pedig megugatták a hívatlan látogatókat. Erről szólt a vidám életük. És valóban vidámnak tűntek a nap bármely szakában. Amikor velük voltál és akkor is amikor nem. Elfoglalták magukat, legyen az bármi. Az állatok akkor nem unatkoztak. Télen-nyáron, éjjel-nappal kint a kertben, a szabadban (kivétel ez alól talán a vadászkutya, aki a gazdája mellett a kandalló előtt pihenhetett kimerítő rohangálása jutalmául).

A szerencsésebben kutyaólban, a kevésbé szerencsések a csillagos ég alatt alkalmazkodtak a környezeti viszonyokhoz, a hőmérséklet-ingadozáshoz, ezáltal egészségesek és aktívak voltak. Mint annak idején az emberek zöme is.

Aztán valami megváltozott. A világban... is, az emberekben és kényszerűségből az állatokban is.

Ahogy most elnéztem azt a szerencsétlen ruhában lévő kutyát, azon gondolkoztam minek is rajta az az izé. Nagy a bundája. Még igazán hideg sincs. Akkor? Divatból? Szükségből? És rájöttem, hogy igen, lehet szükségből is. A félresiklott, kissé gúnyos mosoly hirtelen eltűnt az arcomról. Igen, sajnos annyi minden változik – ebben az esetben leginkább rossz irányba.

Beugrott egy TV-ben látott kép, ahogy egy nő a konyhaasztalnál a széken az ölében tartva a kutyáját úgy eteti falatonként, mint egy éppen csak a szilárd étel kóstoltatásával próbálkozó édesanya a pár hónapos gyermekét.

Feje tetejére állt ez a világ.

Miért kell ennek a kutyának így ennie? Miért van az, hogy a kutyák zöme ma az emberek mellett él a lakásban? Miért nem tudnak ezek az állatok állati körülmények között élni, és miért kényszerülnek az emberek abba a helyzetbe, hogy emberek helyett állatokat babusgassanak maguk mellett. A napi kétszeri rövidebb-hosszabb ideig tartó szabadban megtett séta mennyire elégíti ki egy szabadnak született állat igényeit? És miért kell olyan viselkedésre és környezetre kényszeríteni egy állatot, ami nem az ő világa? Hány boldogtalan kutya él a négy fal közé zárva naponta több órán keresztül, a természetes szükségleteiket esetleg órákon át visszatartva, unatkozva. Mert nem mindenki veszi a fáradságot, hogy megtanítsa az állatnak, hogyan töltsön el pihenve, nyugalomban több órahosszát a gazdi nélkül. Annyi depressziós vagy stresszes kutya-macska van ma már.

Aztán, ahogy egyre jobban közelítek az állatok lelki világához be kell látnom, hogy az állatok lelkiállapotát az embereké generálja.

Ebben a felborult világban az emberek a túlhajszoltságtól, a stressztől befordulnak. Lelkileg és fizikailag begubóznak. Elvész belőlük az életöröm, behúzódnak a négy fal közé kis kuckójukba. A kapcsolatok silányak, köszönhetően az előbbieknek. Az emberek vagy túl fáradtak, vagy túl lusták kimozdulni, családot látogatni, barátkozni, emberek közé járni kikapcsolódni, sétálni, még levegőzni is.

A nagy technikai áttörés megtette a magáét. Egy szabad perc beköszöntével kézbe kerülnek a kütyük, ha hazamegyünk leülünk a nagyobb kütyük, legyen az számítógép vagy tévé elé, még ha mindnek egyetlen célja csak az agymosás.

Ha valaki átlátja ez utóbbit, akkor marad unaloműzőnek titulálva, vagy aki maga sem tudja miért pótcselekszik ezzel, azt mondja pihenésképpen űzi szabadidejében. Régen pihenésképpen az unokák meglátogatták nagyszüleiket, a gyerekek szüleiket vagy fordítva így a kapcsolat folyamatos volt. Ma már van ahol csak hébe-hóba találkoznak a családtagok, akkor is lehet éppen csak csetelve egymással egy ténylegesen hangosan kiejtett szó nélkül. Ez méginkább a kapcsolatok rovására megy, hiszen a ki nem mondott szó ki nem mutatott érzelmekkel jár. Ki nem mutatott érzelmek következtében olyan dolgokat is ki mer mondani az ember gátlás és megbánás nélkül a billentyűk segítségével, amiket szóban nem merne, esetleg, hogy ne kelljen szembesülni annak felelősségével testközelből, másrészt a gátlások ilyszerű megszűnésével talán megkönnyebbülést is érez a kimondó, hogy végre kint van és nem jár érte pofon..

Ezzel azonban a kapcsolatok teljes mértékben csorbát szenvednek, az emberek elunalmasodnak, érzelmi megnyilvánulásaik minimalizálódnak és kapcsolatok vagy lustaság hiányában a négy falat választják.

Aztán szépen lassan rájönnek, hogy az unalom nagyon kellemetlen és elkezdenek valami más megoldást keresni. Maradnak a kütyük, vagy a háziállat hirtelen felbukkanó ötlete. Ha hozok magam mellé egy háziállatot a lakásba minden gondom egycsapásra megoldódik. - gondolják sokan.

Milyen hatalmas élmény egy csöpp állat karácsonyra!! Elsősorban kéznél van. Mindig és ott helyben. Vidámságot hoz az ember szívébe, bármit elmondhatsz neki , megoszthatod vele örömöd, bánatod. Meghallgat és nem válaszol úgy, ahogy esetleg azt nem szeretnéd hallani. Akkor is meghallgat, amikor más nincs otthon, akinek elmondhatnád, vagy akkor, ha nincs senki másnak ideje téged meghallgatni. Bármikor megsimogathatod és hozzád bújik. Feltétel nélkül szeret, nem csak akkor amikor más nincs otthon akihez odabújhatnál, vagy ha otthon is van, túl fáradt és stresszes ahhoz hogy odabújjon melléd.

Amit tenned kell ezekért cserébe, a szükségleteiről gondoskodni. Legrosszabb esetben csak a főbb alapszükségleteiről. Van aki ezzel is beéri, akkor vannak a nagyobb gondok hosszútávon. Mert az állat is egy természeti lény. Hozzászokott a környezethez, a napszakokhoz, a hőmérséklet-változáshoz, és amikor bekerül a lakásba egy teljesen más környezetbe, mint amit a valódi lénye megkíván, a szervezete nem tudja mit kezdjen ezzel a teljesen megváltozott helyzettel.

Persze, hogy az első hűvösebb napon elkezd tüsszögni, mint a négy fal közé szorult ember, később már emelgeti a lábát a hidegben, mert a lakáshoz képest ez valóban hideg. Aztán már kiskabátot is kap, nehogy megfázzon, mint az ember. És hogy ez még ne legyen elég, annyira emberesedik, hogy képes gazdája lelki problémáit is átvéve saját magában – mintegy szolidaritást vállalva - komoly fizikai betegséget generálni, vagy netán ezzel levéve a betegség terhét a gazdájáról. Mert mára már ő is fél-emberré vált, azzal az egy kivétellel, hogy nem dönthet szabadon a sorsáról.

Ezeket átgondolván a lehervadt mosolyomat kisebb fajta szomorúság váltja fel, főleg amikor látom, hogy mennyi állat kerül menhelyre. Mert rájönnek egyes gazdák, hogy amikor lelki, fizikai terheiket sikerült megoldaniuk kedvencük segítségével, már az állat legalapvetőbb szükségletének kielégítése is nehezükre esik. Az állat megtette a dolgát, még ha ezzel tudatosan nem is szembesülnek. Esetleg a foglalkozás hiányából fakadó rosszasággal már nem tud mit kezdeni, jobbnak látja megszabadulni az állattól, hogy a saját szabadságát végre visszakaphassa és ne függjön egy ÁLLATTÓL.

Kis idő elteltével aztán újra azon kezdenek gondolkodni, hogyan és mivel pótolják az immár elért újbóli álszabadság kitöltését. Mert emberi kapcsolatokat kialakítani továbbra is teher és nyűg, annyira fáradt és stresszes mire hazaér, vagy annyira lusta. És már az állat sincs kéznél, hát marad a régóta olyan jól bevált kütyü, vagy egy újabb cuki, talán ismét menhelyen kikötő „kedvenc”.

***

Fentiek miatti felzaklatott lelkem aztán varázsütésre lecsillapodott. És a gúnyos mosolyt követő szomorúságomat felváltotta egy szívbéli mosoly. Valami megint megváltozott. Most bennem.

Kedves kis családtagom felhívott e szösszenet írása közben (!), hogy vidékről hazajönnek pár napra dolgozni, és a nemrég varázsütésre mellészegődött pár hetes kiscicát haza kell hoznia, de ahova mennek erre a kis időre, nem vihet állatot. Mi legyen vele? Tudnék-e segíteni neki ebben?

Egyrészt a nagyon szoros rokoni kapcsolat, másrészt a kérés miatt sokat nem gondolkodtam. Párommal megbeszélve úgy döntöttünk pár napig valahogy majd megoldjuk. A nehézség abban állt, hogy van már két cicánk, akik nem benti cicák, és nem igen fogadnak el idegen állatot már maguk körül. Pindúr Panka pedig túl pici ahhoz, hogy kint legyen a hidegben és kicsit tüsszög is. Nálunk a konyha az egyik legnagyobb helyiség, ami egyben nappali- étkezőként is szolgál. Otthoni időnk nagy részét ott töltjük, ha éppen nem a gép vagy a TV előtt...

A házunk belül emberi környezet állatok nélkül. Most mi tévők legyünk. A garázsban is hideg van, itt meg olyan kényelmesen el tudna aludni akár a fotelban is...

Nagy dilemma előtt álltunk, aztán egy hirtelen döntéssel mégis bevittük a cicát a házba...

Pici létére - mégis szobatisztán - sok gondunk nem volt vele. Szaladgált, evett, bohóckodott velünk, mosolyt csalt az arcunkra, majd a kifáradt kis testét a fotel közepébe gömbölyítette. Még be is takartuk egy kis ronggyal, nehogy megfázzon...

Reggelig ott aludt. És mi ölbe vettük, cirógattuk, beszélgettünk hozzá, mint egy kisbabához és a sajtot felaprózva kapta meg a tálkájába. Hiszen még olyan pici. A bundája is olyan kis finom, selymes. Mi lenne, ha most kitennénk a hidegbe? Nem fázna meg? De biztos – gondoltuk, és a másik két cicánk is biztos elkergetné a háztól. Ezt mégsem hagyhatjuk, hisz nem is a mienk, csak kölcsönpottyanós kis jószág. Ezért inkább másnap bevittem magammal az üzletbe, nehogy egyedül maradjon, vagy unatkozzon otthon.

Még szerencse, hogy csak 3 napról van szó. Akkor még...